Tears of Life ~ 15. Rész ~ 18+ - Vége

Tears of Life - Vége

18+

Felosztás: Zsani - Min YoonGi/Suga,     Dalma - Park ChanYeol, Kim JiWoo(oc)

Figyelmeztetések: Nyugalmat felkavaró tartalom, (gyilkolás,) trágár beszéd és erőszak használata.


YoonGi: Hazafelé tartok, nem maradtam ChanYeolnál, de iskolába se akartam menni, így hogy már szinte egy vagy hát fél hete nem jelentünk meg ott. Igen, hanyagoljuk, most hogy kitudódott ez a dolog. De hamar lecseng. Valaki úgy is az ellenérv mellé áll és abszurdnak fogja állítani a pletykát. Ma már nem Channal voltam, csak reggel, de jobb is volt így, hisz neki dolga volt én pedig nem akartam ebben zavarni. Hazaérek végre és ledobálva magamról a fölös cuccokat megyek beljebb. A garázs felől tompa hangokat hallok és akit elsőnek meglátok az kisírt szemű édesanyám a konyhában.
-Szia... Baj...van...?-kérdezem halkan letelepedve mellé.
-Istenem...-kezd újra sírásba ahogy rám néz és arcomra teszi a kezét.
-Mi az, anya? Mi a baj, mi történt?-kérdezem meg újra és közelebb csúszok hozzá, de csak a nappaliban található kanapé felé néz. Én is odavezetem tekintetem és... Arcomból minden vér kifut, ajkaim elnyílnak a sokktól és mindenemben megfagy a vér. Az... A... Nem... A kanapéhoz megyek és leveszem a fehér kendőt, de abban a pillanatban térdre rogyok. Az öcsém élettelen teste fekszik előttem. Meghalt...

ChanYeol: YoonGinak bár csak annyit mondtam dolgom van, ezzel el is intéztem, hogy ne kelljen magammal hoznom. A szüleimhez. Igen, furcsállom, nem is kicsit, hogy azért jó pár hét elteltével megint "érdeklem" őket. El tudom képzelni mennyire. Kíváncsian várom, mi lesz, mikor anya kinyitja az ajtót.
Még csak a buszmegállóból sétálok volt otthonom felé, de már most leizzadtam és mindenem remeg. Ez ilyen megérzés lenne? Lehet... De akkor bizony valami rossz fog történni... Nem tudom, mire számítsak. A ház mindig nyitott kapuján belépek, és itt nyilall belém egy érzés. Egy érzés, amit igazából nem értek. Miért lett hirtelen sírhatnékom? Hiányolnám a szüleimet? Oké, hogy tízen akárhány évig jól neveltek. De nekem az utóbbi évek kínjai után is hiányoznának? Vagy csak a ház teszi ezt? A ház, ami minden titkomat rejti. Igen, ezért érzem azt, hogy mindjárt itt esek össze és török ki fülsüketítő, babákat megszégyenítő bömbölésbe. De inkább nem.
Öklöm remeg, ahogy a fafelülethez emelem, hogy aztán kétszer hozzá is érintsem. Remélem meghallják... Bentről nem hallok hangokat, csak pillanatnyi, teljes csend után a kulcs csörgését és a zár zaját, ahogy abban elfordul a kulcs, majd kinyílik előttem a bejárati. Édesanyám fáradt, karikás, beesett szemei és foltos arca fogad, ez se sokáig, mert eláll az ajtóból, hogy beeresszen. Vajon miért nem alszik napok óta? Utoljára nem is tudom, mikor láttam így. De a szívem most is ugyanúgy csavarja ki magát és okoz még több belső fájdalmat számomra. Megállom, hogy megöleljem egykori anyukámat, hiszen ő sem borul csak úgy, érzelegve a nyakamba.
Míg ő az ajtót csukja vissza én levetem cipőmet és helyére a kikészített, puha, a lábaimra még mindig tökéletesen illő papucsom kerül. Elindulok édesanyám után a nappaliba, de megakadályoz valami. Felnézek, de rosszul teszem. Minden egy másodperc töredéke alatt történik. Apám haragos, undorodó, lelkemig hatoló tekintete agyamba ég. De arcom annál is jobban lángol.
Megüt, ökle nem is egyszer találkozik arcommal. Szédülni kezdek, látásom homályos, nem csak a lelki és fizikai fájdalom miatt feltörő könnyektől, de a már másodjára is szememen csattanó ütéstől.
Mit tettem...? Vagy ez a már rég kiérdemelt verésem? Kiderült volna előttük is, hogy még mindig YoonGival vagyok? Nem tudom, de még éppen megpillantok egy alacsony, ismerős testet, miből éppen kirajzolódó és látszódó foltokat látok, még mielőtt a földre rogynék fájdalmamban és védekezésem céljából. Nem mintha apám haragjától megvédene a parkettán felvett magzat póz. De legalább látja JiWoo is, hogy mit tett és annak, mi lett a következménye.

YoonGi: Remegve simítom meg arcát, könnyeim patakokban folynak. Nem... Ez nem lehet... Hogy...? Hirtelen nagy zajt hallok meg. A garázs felől. Apám feljött. Meglátva engem csak rám mered, majd fejével int, hogy keljek fel. Anya is megjelenik mögöttem ahogy felállok és letakarja újra öcsémet. Az előttem álló férfi elindul, nekem pedig követnem kell.
Nyomomban anya, nem ér hozzám, nem próbál megnyugodni szintén megtört testem ölelésével, vagy kezem melegének érzésével. És úgy tűnik... Nem is akar.
Leérünk a garázsba... Vér mindenhol, mégis kevesebb, mint szokott lenni. A székben öcsém már csak volt barátja van, üveges szemekkel és felnyílt mellkassal. Mi a...? Végig nézek mindenhol és meglátom ahogy apám félre tesz egy kést. Egy jellel... Jesszusom. Ez...
 -Reméltem, hogy nem történik ez meg, de úgy tűnik elkerülhetetlen volt. Ha előbb tudom, talán fel is használom, de késő volt. És késő is, még mindig.-fordul lassan felém.-Már vártam, mikor lesz ilyen, hogy egy ellenséges maffia család, egyik növendékével szűri valamelyikőtök majd össze a levet, de arra nem számítottam, hogy mindketten.-sziszegi fogai között én pedig teljesen lefagyok. M-mi? Ő... Hogy, és... Szemeim kikerekednek, testem remegni kezd...-Az öcsédnek így is volt pár baja, a halála talán megkönnyítette az életét, hisz szenvedés lett volna neki a tudatban élni, hogy a drága barátjának meg kellett halnia. De te... Többre számítottam. Hogy egy kicsit azért van eszed. De nem. Aki a legfőbb ellenségem vejének a szeretője az minden, csak nem épelméjű. Mégis, hogy a faszba jutott eszedbe?!-csattan keze arcomon, mi azonnal földre küld. Cipője orra találkozik legközelebb állammal, majd oldalammal is. Kegyetlenül rugdos, gyepál, keze megállíthatatlan, ahogy lába is. Vérem köhögöm fel egyfolytában és összehúzom magam. Anyám véletlen sem segít rajtam. Csak néz. Látom rajta a tenni akarást, de csak jobban zokog. Fáj neki is.
-Azt hittem nincsenek csodák, erre jön az öcséd, meg te, te isten átka és egy családból való fattyúkkal dugatjátok magatokat! Abszurd!-rugdal tovább egyre erősebben és erősebben, minden szava után kapok egyet ahogy tombol. Viszont egy idő után abbahagyja és felráncigál az eleve véres padlóról, majd az autóba vág, ott is hátulra, a csomagtartóba.-Én takarítsam utánatok a szart, persze! Mert nem bírtok a homokos, buzeráns vágyaitokkal és pont a jó embert kell baszó cimbinek fogadni! Na, de nehogy azt hidd... Ha visszaértünk úgy megkapod, hogy aszexuális leszel, amíg meg nem halsz, te kis görcs!-ordít még rám és rám vágja az ajtót.

ChanYeol: A fájdalom még mindig nem múlik, volt gondviselőm nem hagyja abba bántalmazásomat. Miért is tenné? Hisz' a fia házas egy nővel és egy szintén maffia családi szeretője van, aki vele egynemű. Számára ez mindig is elfogadhatatlan volt. És ezt meg is mondja. Legalábbis azt hiszem. Számomra érthetetlen, amit mond. Csak arra tudok összpontosítani, hogy mindenem zsibbad, már szinte alig érzem, ahogy lába és keze is még mindig folyamatosan rajtam talál olyan helyet, ami üthető. De ez megszűnik. Fülem sípol, alig nyitott szemeimen nem látok ki, sötétség, ami fogad.
Az apró, puha kezek, amiket megérzek JiWoohoz tartoznak, de azokat se tudhatom magamon sokáig. Nem is akarom. A lány családja is itt van, tudom, mert két ismeretlen hang éri el füleimet.
Könnyeim patakokban folynak, nem tudom és nem is akarom megállítani. De a fájdalom még jobban belém nyilall, mikor egy rövid köhögő görcs kíséretében arrébb mászok a bejáratiból, már amennyire teljesen elszállt energiám engedi. Új helyemen megint összehúzom magamat, bár ezt is nagy kínok közt tudom csak megtenni. De legalább biztonságban érzem magam. Már amennyire lehet egy ilyen helyzet után.
A hangok, amiket hallok mind ismerősek, de meghatározni nem tudnám egyiket se. Az agyam már rég kikapcsolt egy olyan állapotra, ahol csak egy dolog... Vagyis egy ember van fókuszpontjában. YoonGi.
Hangom is kitör belőlem, most már tényleg embertelen, ahogy bömbölök egy kis tojássá húzva magam össze, mellettem a legtöbb helyen vér... Legalábbis ezt veszem le abból, hogy orromból ömlik, míg számból is csöpörög a vörös folyadék. Nem tudom, a saját apám, hogy volt képes ilyet tenni velem... De... De kezdem elfogadni és megérteni a helyzetüket. Szeretném felfogni, hogy nekem ez a sors jutott. Hogy itt kelljen szenvednem, hiszen innen kórházba nem fog senki elvinni. Ezek miatt születtem meg, hogy aztán élhető életem felénél kioltsák ezt a lehetőségemet. Igen, ez jutott nekem. Csak azt nem értem, mivel érdemeltem ezt ki...

YoonGi: Az autó zötykölődik, így fájdalmam egy kicsit sem tud alább hagyni. Miért...? Miért van ez..?
Mikor újra fény kerül elém a sötétség után, már kicsit megerősödöm, így bár nagyon gyéren, de ellenkezem, ordítok ahogy elrángat apám egy... Nem. Nem, nem, nem. Egyre jobban rángatózom, tépem, marom, hogy engedjen, de nem... Vasmarka eltávolíthatatlan.
Nyugodtan nyitja ki az ajtót, majd ennél erősebben ráncigál be rajta, ott pedig rögtön a küszöb átlépése után, belém rúg, ahogy előtte a földre dob szinte. Tompán érzékelem azt, ahogy beszélgetni kezd a többi emberrel, akik még itt vannak és csak erősen köhögök fel, kicsit fel is támaszkodva. De állon rúg újra, így hanyatt vágódom, ezután pedig egy erősebb, talán nem is tőle származó rúgás taszít el messzebb. Hallásom lassan kitisztul, így már hallom saját zokogásom is, de... Egy másik is megüti fülem.... Elfordulok csak fejemmel... De minden kis jó érzés kiszáll belőlem. Nem... Istenem, kérlek ne....
-Ha nem fejezitek be a bőgést szarabbul jártok, szóval kuss legyen már, a rohadt életbe!!-csattan fel egy hang, mire kénytelen vagyok visszafogni magam és csak tovább nézem azokat a gyönyörű, meggyötört és fájdalmas szemeket. Kívül belül fájok... Istenem... Miért...?

ChanYeol: Hangok. Megint. De ezt... Ezt megismerem. Nem lehet... Hogy kerül ide? Agyam alig fogja fel, amit hall, pedig tisztán érthető lenne és még hangos is. De... Nem tudok arra figyelni.
Kezemet számra tapasztom, így próbálva magamba fojtani sírásomat. Legalábbis annak a hangjait. Szemeim jobban kinyílnak, csak hogy azt a tekintetet magaménak tudhassam, mi enyémet is szinte bekebelezi. Igen... Most már biztos, hogy mindenki rájött az eddig jól tartott titkunkra... De... Ez csak még több kínt okoz. Nem... Én annyira nem akartam ezt.
Kezemet nehezen, de sikerül YoonGi földön támaszkodójára csúsztatnom. Annyira már nem futja, hogy meg is szorítsam, vagy éppen csak fogjam. De ennyi is épp elég, hogy szívem majd kiugorjon helyéről, de még több darabra törjön. Hogy szemeim összezáródjanak és testem újra lehetetlen rázkódásba kezdjen. Tudom, hogy abba kéne hagynom. De nem bírom. Ez kikívánkozik. Igaz, most nincs körülöttem senki. Mindenki a nappaliban van. Úgy sejtem... De a kiabálásra utaló hangok abból az irányból szűrődnek felém. De azt, amit mondanak... Még mindig nem értem. Nem is akarom. Talán...

YoonGi: Ahogy megérzem a régen érzett érintést kezemen, könnyeim még jobban elhomályosítanak, de valahogy futja még erőmből annyira, hogy felkeljek és elmásszak hozzá, hogy legalább közelebb lehessek, ha... Ha ez lehet az utolsó alkalmunk az együttlétre.
-A-annyira sajnálom... Én nem ezt akartam... Bocsáss meg...-sírom csak halkan és remegő ujjaimat övéibe fűzöm, közben köhögve párat, de szabad kezemet odatapasztva számhoz.-ChanYeol...-suttogom magam elé, és véres kezem egy kicsit megtörölve emelem fel gyengén, hogy arcára tegyem.
Szívem majd kiesik mellkasomból, a szeretet, a kín, a szerelem és a szenvedés ég bennem, de nem bírom. Az szenved, akit a legjobban szeretek, mindennél az egész világon és jelenleg még az életemnél is. El kéne mennünk... Valahova, ahol nem ítélnek el, nem találnak meg és együtt lehetünk minden egyéb probléma nélkül... De nincs ilyen hely...
-É-én veled akarok maradni, Channie... De nem... Nem lehet... Téged akarlak... Tégedh...-sírok, de hangom alig van, hisz torkom szorul folyamatosan. Már kizárt agyam minden hangot... Nem hallok semmit, csak őt és a saját testem kreálta hangjaimat...

ChanYeol: Válaszolnék, beszélnék hozzá. De se hangom, se erőm hozzá. És meg is bánnám, ha kinyitnám a számat. Megakarom neki mondani, hogy nincs miért megbocsássak neki, semmi nem az ő hibája. De nem bírom. Akármennyire próbálom nem megy. Pedig... Aish. Engem akar és én pedig őt... De ahogy ő is mondja, ez nem lehetséges. Egy olyan hely kell ahol együtt lehetünk. És nekem már van erre egy ötletem. Ami talán most a legegyszerűbb és legjobb ötlet. Sőt az egész éltetem során... Nem, ott csak a második legjobb ötlet. Az első Suga maga és a kapcsolatunk... Amit ezek után se bántam meg. Szeretem...
-Ha-itt viszont köhögnöm kell, kicsit felemelkedem a földtől, hátam tetejét a legközelebbi, vagyis öt centire lévő falnak döntöm.-Haljunk meg...-beszédem még nekem is érthetetlen, halk és folyamatosan elcsukló. Semmi érzelem nincs benne, csak a fájdalom, ami most mindenhol, mindenemet emészti. I-igen... Megakarok halni. Oda jöhet velem YoonGi is. Együtt lehetünk, bezavaró tényezők nélkül is. Ezt akarom...

YoonGi: Figyelem minden mozdulatát, nem hagyják el könnyes szemeim vörös, síró tekintetét. Mikor megszólal szinte tőr repül összetört szívembe, de ahogy végig nézem köhögő rohamát, szívem végleg ketté szakad és... Nem akarok semmit már. Semmit és senkit rajta kívül. Ahogy kimondja csupán két szavas ötletét, nyelek egy nagyot és... Bólintok. Nem érdekel. Ezt akarom. Csak ezt. Hogy vele legyek. Csak vele.
Feltornázom magam ülésbe és neki is segítek ebben, majd leszarva a fájdalmaimat ülök ölébe, és homlokomat övének döntöm. Még utoljára... Még utoljára ilyen közel hozzá. És hamarosan örökre is...
Megsimítom arca imádott vonásait, ajkait mik annyi forró és kedves csókot adtak nekem és mik mindig tudták, mi kell nekem. Gyönyörű szemeit, mik mindig nekem csillogtak és nevettek, majd hajába simul kezem, mi annyi tépésemet és túrásomat bírta már ki. Ő az egyetlen... Ő a tökéletes... Ezt tudtam már akkor, amikor azon a bulin egymásba gabalyodtunk. Tudtam, hogy soha nem kell más, csak ő...

ChanYeol: Kezeimet nehezen, de eltökéltségem miatt mégis könnyebben fonom teste köré. Akármennyire is fájnak combjaim és hasam a nyomástól... Ez mind nem érdekel. Mert megint velem van, érezhetem. Utoljára ebben a világban. Szemeimet lehunyom, egyik kezemet felvezetem hátán, megsimítom nyakát és fülét, onnan ujjaim nekem is hajában végzik.
A puha tincsek közt, mik annyi mindent juttatnak eszembe. De hisz ez csak a haja... Fejemet felemelem és arcát is végig nézem. Megérinteni már nem tudom... Bal kezemben még annyi erő sincs, hogy megemeljem. De legalább gyönyörködhetek látványában. Benne. Benne, aki mindig boldogságot hozott nekem. És most is mosolyognék, mosolyognék és belül kissé azt is teszem. De így is össze vagyok törve, az pedig még kisebbre zúzná szívemet. Bármennyire is tudom, hogy ezek az utolsó pillanataink együtt és mosolyom őt is arra késztetné... De ez se megy.
-Ná-nálad... Van?-kérdezem halkan, miután magammal hozott táskámból előkotorom a fegyveremet.
A fegyveremet, amit tőle kaptam és még ez is róla juttat eszembe dolgokat. Az alkalmat, amikor elmondott mindent a családjáról és az érzéseit ezzel együtt... Azt amikor először sírt... Miattam. Hisz' mindig miattam sír... Könnyeim megint gyorsan kezdenek kibuggyanni szemeimből. Elegem van már...

YoonGi: Nézem és nem bírom elszakítani szemeimet róla. Minden érintése libabőrbe kerget, amennyire erőmből telik megremegek. Nem is akarok mást. Csak hogy ez az arc nézzen rám, ezt az érintést érezzem és ne legyen soha, semmi baj és nyugodtan lehessünk együtt, egy másik világban, ahol nem kell tartanunk senkitől és nem szól bele semmibe senki, soha többet.
Csak bólintok egyet és nadrágom alá nyúlva veszem elő fegyverem, mi mindig nálam van. Mégsem használtam, csak egyszer. És most... Ez a második alkalom lesz a megváltás. Minden elől. Hogy ő csak az enyém legyen, és én az övé. Már mindkettőnk kezében ott a fegyver, mi már vérünktől csillog még jobban. Közelebb csúszom hozzá ölében, érezni akarom mindenemmel, még utoljára.
-E-együtt csináljuk... Jó? Amikor újra a szemedbe nézek... Ne gondolkodj... Csak tégy minket végre a legboldogabbá...-suttogom nagyon halkan, szemeitől nem szakítva el tekintetem.
Kezem nyakára csúszik, ajkaim övéire tapadnak egy utolsó földi csókra. Egy keserédes csókra, mi megpecsételi életünk utolsó perceit... Egy utolsó csókra, mi kifejez mindent, s megmutatja, hogy eddig bírtuk a szenvedést. Ennyi volt... Kezem lassan emelem, és bár remeg... Magabiztosan támasztja a fegyver csövét szerelmem halántékára, mire annyi puszit hinthetek majd, ha végre egy jobb világban leszünk.

ChanYeol: Kezét figyelem, miben már neki is ott díszeleg a fegyver. Az a fegyver, ami az éltemet kifogja oltani, mégis a legboldogabbá fog tenni. Bólintok. Erőmből erre telik és arra, hogy utolsó itteni csókunkat viszonozzam. Megremegek, szívem mintha újra régi formájában dörömbölne mellkasomban. Csak ennyitől. Ilyen egyszerűen képes újra összeszedetté tenni. A hideg fém halántékomnak nyomódik, csókunk mégis még tart. Én is fejéhez emelem a puskacsövet, puha, édes bőréhez szorítva a kemény, rideg fémet.
-Szeretlek, Min YoonGi.-Ajkaink elválnak, szemeim még mindig csukva.
Várok a jelre, ami a válasza lesz. Az utolsó, hogy itt hallhatom, ahogy ő is kimondja... Hogy szeret. Hiszen azért halunk meg együtt. Nem... Nem is halunk meg. Ez egy új, csodálatos, gondtalan élet kezdete lesz. Ujjam már a ravaszon, de még nem húzom meg. Pilláimat felnyitom, tekintete még nem mélyed enyémbe. Még nem...

YoonGi: Amíg csókolom előjön minden emlékem és úgy hiszem, újra boldogság szikrázik fel bennem. Már csak ajkai érintésétől és ettől a lágy, s gyenge csóktól. Mikor elválik tőlem még nem nyitom ki pilláim, hallgatom egy kicsit szapora szívverésem, mi csak a közelében veri így mellkasom. Meghallva hangját, mi tiszta és jól hallható és szavainak jelentését is felfogva, a leggyorsabban eddigi életemben, már kész vagyok annak kioltására.
-Én is szeretlek, Park ChanYeol.-mondom magabiztosan. Mert ez az egyetlen dolog, amiben valaha is teljesen biztos voltam. Hogy szeretem és ő is szeret engem. És ennek az egy dolognak tudatában... Képes vagyok meghalni.
Jobban a fegyverre szorítok, ujjam a ravaszon és veszek még egy utolsó levegőt... Kinyitom szememet, s elmosolyodom. A jelemet leadtam...

ChanYeol: Szemei felnyílnak, enyémekbe fúródnak. Minden érzelem, amit vele kapcsolatban éreztem az a pár hónap alatt, amíg együtt voltunk, egy fél másodperc alatt fut végig rajtam. Gerincemen végigszáguld az a kellemes melegség. Boldog vagyok...
Szabad kezemmel egy pillanat alatt kapok derekához, nem gondolkozom, ahogy mondta, csak csinálom. Vele együtt. Együtt, teljesen egyszerre húzzuk meg a ravaszt. És oltjuk ki ezzel egymás életét. Pillanatnyi fájdalom, amit érzek, onnan már nem tudok magamról.
Milyen a halál? Sötét. Hideg. Magányos.
Meghaltam...

YoonGi: Tekintete még nagyobb boldogságra int, ahogy érintése is. Izgatott vagyok, mégis megvan az a melankólikusan boldog érzés bennem. És minden szerelmem... Lejátszódik előttem minden elcsattant csók és együtt töltött, szenvedélytől fűtött perc.
Karom nyaka köré fonom, és mikor érzem, hogy mozdul én is ezt teszem. Egyszerre hallom a két fegyver durranását és érzem azt a kis fájdalmat, szinte mindenhol testemben.
Ennyi volt. Fekete, s üres, szabad és boldog.
Az életemnek... Vége.

JiWoo: A szívem már rég darabokban hever a mellkasomban, hiszen ez az egész, mind miattam van. Ha tartom a szám, és nem nyavalygok a kis sérüléseim miatt, akkor ChanYeol szülei nem jönnek rá. De elrontottam az egészet és a fiú, aki igen is sokat jelent számomra, most ott fekszik magába roskadva, összeverve, az ajtóban. És most sem teszek ez ellen semmit. Az ellen, ami itt történik a nappaliban.
YoonGi szülei és az édesapámék ellenségek. Ez látszik is beszélgetésnek nem igen nevezhető, szavaik egymáshoz vágásából. Rühellem ezt az egészet. De legjobban magamat utálom, amiért gyenge kislányként szót fogadok apuci minden szavának... Ahelyett, hogy most kint ülnék ChanYeol és YoonGi mellett és olyan állapotban lennék, mint ők. Inkább lennék én is szétverve.
Egy váza repül el mellettem, minek szilánkjai körülöttem hevernek. Férjem szülei se maradnak tétlenül. Itt én vagyok az egyetlen, aki hasznavehetetlen.
Tönkretettem ChanYeol... Vagyis két olyan fiú életét, kikből az egyiket bár úgy mutattam, hogy ki nem állhatom, mégis a szívemhez nőtt. Mert boldoggá tette azt a fiút, akit én csak a látszatban tudtam megmosolyogtatni... Ezért is utálok mindent. Mert nem voltam képes kiállni bármiért is és most itt tartunk... Itt, hogy én magamba fojtva sírásomat rejtőzködöm az egyik sarokban, a szerelmes pár pedig kint szenvedi valószínűleg életük utolsó perceit.
Nem akartam, hogy ez legyen belőle. Azt hittem anyáék nem jönnek rá és egy rossz, iskolai pletyka szintjén megmarad. De nem. Elrontottam egy kis elszólással mindent. Mert nem tudtam magamat tartani...
Durranás. Nem is egy... De olyan, mintha csak egy lett volna. Egyszerre, teljesen ugyanakkor; kettő fegyver elsütésének hangja.
Én vagyok az első, aki mozdul. Kirohanok. De a látvány megállít. A kettő, frissen elhunyt fiú mellé térdelek, véletlenül sem közéjük, kicsit távolabb is testüktől. Nem akarom, hogy amíg távoznak, elváljanak egymástól... Megérdemlik, hogy együtt menjenek. Csak percek múltával mászok közelebb és kezemet a fiúk, általam összekulcsolt ujjaira teszem. Homlokom kézfejemen landol, hangosan tör fel torkomból a keserves zokogás.
-Annyira sajnálom... Én annyira sajnálom, fiúk. Re-remélem ott boldogok lesztek, ahova kerültetek.-Itt még hangosabban sírok fel, egy édes, apró puszit lehelek összefűzött ujjaikra. Annyira nem érdemelték meg, hogy így végezzék... De szeretném, ha a túlvilágon tényleg boldogok lennének.-Sze-szeretlek titeket. Nagyon, nagyon, nagyon... Annyira nagyon sajnálom, amit tettem!!-kiabálom hisztérikusan. El se tudom mondani mennyire megbántam mindent, amit ellenük cselekedtem... Szörnyű ember vagyok.
-Ott, ahol vagytok már együtt lehettek, soha senki nem fog titeket megzavarni.-A szőke fiú nyakához nyúlva leveszem onnan a nyakláncot, min gyűrűje lóg. Felhúzom ujjára, nem szedve szét összeragadt kezeiket. Egy újabb csókot hintek, most már összeérő gyűrűikre. ChanYeol kezéről leveszem az aranygyűrűt és sajátommal együtt, zsebembe csúsztatom. Hangom halkan, de magabiztosan, mindenféle szarkazmus, vagy rosszindulat nélkül cseng fel, teljesen őszintén szólok hozzájuk, hiszen megérdemlik.
-Sok boldogságot.

~ Vége ~

Köszönjük, hogy olvastátok!^3^